A cím nem félrevezetés, valóban a hagyományos értelemben vett angyalokról és démonokról szól jelen írásom. Azonban nem a mások által lejegyzett irodalomból összeollózott tanulmányokat gyűjtöttem egybe, hanem rendhagyó, ámbár rám jellemző módon saját tapasztalataimat és az azok alapján levont következtetéseimet foglaltam össze.

Hogy mennyi hitelt adsz szavaimnak, az már a te döntésed.

 

Az első jelentős és egész evilági életemre meghatározó élményeimet gyerekkoromban éltem át. Nyitott, jókedélyű, játékos gyermekként kezdtem jelenlegi életem, mint sok más hozzám hasonlóan szerencsés emberpalánta. Önfeledt életvidámságomnak egy tragikus esemény vetett véget. Fordult egy nagyot a világ. Nem akartam elfogadni, nem hittem el, hogy velem ilyen megtörténhet, annyira szürreálisnak tűnt az egész helyzet. Már amennyit gyerekként képes voltam feldolgozni belőle. Az első traumatikus sokk hullámot, a kétségbeesést követő második, a düh kitörése sem volt egyszerű jelenség.

Sírtam és dühöngtem, átkoztam a Sorsot kegyetlensége miatt. Hogy tehetett velem ilyet? Mi rosszat tettem, amiért ezt érdemeltem? Hisz senkinek sem ártottam. Miért pont velem történt ez?! Igazságtalanság!

Teljesen belemerültem az önsajnálatba, és a tehetetlen düh már egészen az őrület határáig hajszolt, amikor egyszercsak egy kedves, bársonyos, ámde nagyon határozott női hang szólalt meg közvetlenül mellettem:

-          Szeretnéd, hogy ez mással történt volna meg?

Megszeppentem a hang hallatán. Oldalra fordítottam a fejem, de nem állt ott senki. Sűrű csend vett körül, a külső környezeti zajok teljes némaságba burkolóztak. Mintha egy percre megállt volna a világ.

Aztán a feltett kérdés értelmének végre sikerült eljutnia a tudatomig. Végigfuttattam gondolatban az összes ismerősömet, osztálytársaimat, szomszéd gyerekeket, persze leginkább azokat, akik kicsúfoltak, vagy valamiért nem kedveltük egymást. A végeredmény megrázó volt. Senkit nem találtam, akinek azt kívántam volna, hogy a helyemben legyen. Attól meg, hogy egyáltalán felmerült bennem a balsorsom valaki másra történő átruházásának a gondolata, mélységesen elszégyelltem magam, ami egy újabb heves zokogási rohamot váltott ki belőlem. Miután megnyugodtam, elhatároztam, hogy az önsajnálatot végleg kiiktatom az érzelmi készleteim közül. A továbbiakban kikerültem a témára vonatkozó kérdéseket, vagy ha szükséges volt, hát hazudtam, csak hogy a sajnálat legkisebb szikráját se gyújtsam senkiben.

 

Teltek a hetek, hónapok és a traumát kiváltó esemény utórezgései újabb hullámokat generáltak, amelyek lassan néma szívfájdalommá alakultak. A balsorsomba beletörődve a fásultság, életuntság jelei mutatkoztak rajtam.

Az ágyon heverve a plafont bámultam, miközben az életem értelmére kerestem a választ. Két alternatíva rajzolódott ki. Az egyik egy rövidebb, kényelmesebb megoldásnak tűnt. Felsejlett egy temetés, ahol néhány megjelent a „szegény kislány…” sóhajtással helyez el virágkoszorút a sírkőre, majd aztán mindenki folytatja életét a megszokottak szerint. Milyen egyszerű megoldás…

A másik verzió már sokkal harcosabbnak ígérkezett. Az előzetes tendenciát és a jövőre való kilátásokat alapul véve nem sok esélyt láttam egy sikeres életre. Az eleve mínuszból indulás nem fest kecsegtető jövőképet. Vajon meddig folytatódik a sorscsapások sorozata? Megéri a küzdelem? Egyáltalán mi az értelme? Ezekre a kérdésekre nem találtam pozitív választ.

Egy érzés kezdett erősödni bennem, mintha valaki figyelne. Hülyeség, egyedül vagyok. Az érzés egyre intenzívebbé vált, és már az irányát is érzékeltem. Nem érdekelt, mert már épp eljutottam a minden mindegy állapotba. Ha megunja a figyelést, majd abbahagyja. Nem hagyta abba. A sarokból egy zavaró, egyre erősödő energia áramlott felém, amit már szinte a bőrömön érzékeltem. Az agresszív energiasugárzás irányába fordítottam a fejem, hogy megvizsgáljam a forrását. A látványtól lemerevedtem. Egy nagy testű, leginkább fekete párducra hasonlító szörnyűség ült fenyegető mozdulatlansággal a sarokban, egyenesen rám bámulva. Ijesztő fejformáját fültelen koponyáján egymástól távol ülő sárga, szuggesztív szemei és hatalmas pofája tette még rémisztőbbé. Bármennyire szerettem volna, nem tudtam nem hinni a szememnek. Dermedt ijedtségemben még a légvételről is megfeledkeztem egy időre.

Nem tudom mennyi ideig tartott mire sikerült, de végre összeszedtem félelemtől elgyengült erőm maradékát, és megpróbáltam felülni. Mozdulatomra a szörnylény mellső lábait behajlítva, ülő helyzetből ugrásra kész pozícióba emelte hátsóját. Tudtam, semmi esélyem a menekülésre. Nem ilyen véget szántam magamnak, de ha már így alakult, essünk túl rajta! Visszadőltem a párnára, és figyeltem, ahogy megindul felém. Pár lépést követően ugrásra lendült. A levegőben úszva közeledett felém, rettenetes termete így még jobban láthatóvá vált. Felkészültem a becsapódására.

Hirtelen egy óriási fehér fényvillanás töltötte be a helységet, és a lény tőlem karnyújtásnyira szertefoszlott a levegőben. Egy oszlopszerű fénycsóva jelent meg mellettem, amit csak a szemem sarkából láttam. Mozdulatlanná bénultam. Még a fülem is belezsibbadt. Aztán körülölelt a fény, és meleg, bizsergető érzés kezdte átjárni a testem. A fényburokban fekve biztonságban éreztem magam. Behunytam a szemem, és átadtam magam az érzésnek, ahogy ellazít, megnyugtat. Álomba szenderültem.

 

Napokig nem szóltam a történtekről, mert tudtam, hogy úgyse hinne nekem senki. Azonban nagy szükségem lett volna a magyarázatra, mert nem hagyott nyugodni az eset. Akárhányszor beléptem abba a helységbe, első pillantásom mindig arra a bizonyos sarokra esett, és amilyen távolságra csak lehetett, elkerültem a megközelítését. Kénytelen voltam megosztani aggodalmamat (amitől az eloszlatását reméltem), így végül elmondtam egyvalakinek a velem történteket. Nem csalódtam a reakcióban, csak az történt, amire számítottam. A „bölcs” felnőtt megállapította, hogy a gyerekeknek nagyon élénk a fantáziájuk. Ami kétség kívül igaz, de ez számomra nem volt kielégítő magyarázat. Egyébként meg kikértem magamban a „legyerekezést” - hisz akkor már 12 éves is elmúltam -, de többet nem szóltam róla senkinek. Mint utóbb kiderült, a kérdezett személy kő ateista volt, így válasza az ő szempontjából teljesen érthető.

Ha belegondolok, hány gyerek kerülhet ilyen lehetetlen helyzetbe, és mennyire egyedül marad a gondolataival, érzéseivel, mert nincs senki, akivel megoszthatná, aki legalább figyelmesen meghallgatná. Ez lett a materialista elvű nevelés eredménye. Az emberekből kiveszett a spirituális érzékenység, a beleérző képesség.

 

Szóval, magamra maradtam az eset megfejtésével kapcsolatban. Gyerekkoromban nagyon szerettem fára mászni. Minél magasabb volt a fa, annál inkább hívogatott. Elmélkedésre remek helyszín egy magas fa legteteje. A kedvencem egy öreg tölgy volt, amelynek magas koronájából letekintve, minden eltörpült.

Most mégis engedtem a virágzó sárgabarackfa csábításának. Felmásztam a lombok közé és gyönyörködtem a virágfelhőben, miközben a szorgoskodó méhek zümmögését hallgattam. A méhek döngicsélése lassan egy lüktető ritmusú dongássá alakult. A hangulat magával ragadott, átvettem és már a mellkasomban érzékeltem a ritmust. A káprázatos virágfelhőbe bambulva együtt dongtam a méhekkel. A földöntúli érzésbe belekábulva a szemem előtt villódzni kezdett egy strandlabda nagyságú, fehér gömbforma, lángnyalábbá alakulva. Próbáltam élesíteni látásomon, de erőm elhagyott, ernyedten dőltem a fa törzsének. A lángnyalábból a tűzcsóvák mindenfelé csapongtak, én meg csak ültem ott mozdulatlanul.

A pulzáló lángnyelvek csapdosása lassan alábbhagyott, a gömb felszíne kisimult. Egy arc vonásai körvonalazódtak ki rajta. A méhek elhallgattak. Gyengéd, suttogó hangon szólalt meg a fehér tűzgömb, és nagyon megnyugtatóan hatott rám a közlendője. Egész pontosan már nem emlékszem arra, amit mondott, ezért inkább nem idézem. Lényegét tekintve a tudatnivalója a túlélésemre vonatkozott. Át és túl kell élnem a nehézségeket, de nincs mitől tartanom, viszont nem adhatom fel, ki kell várnom a végét.

Mikor magamhoz tértem, a méhek ismét lelkesen döngicséltek. Még mindig kábultan kászálódtam le a fáról. A Nap furcsa fénnyel ragyogta be a környéket, nem bírtam nyitva tartani a szemem. A fa törzsének támaszkodva, lehunyt szemmel ülve töprengtem a jelenségen. Próbáltam megfejteni, hogy mi volt ez, és még meddig leszek ilyen állapotban? Nagyszerű, egy újabb magyarázatra szoruló esemény. Úgy határoztam, nem foglalkozom tovább ezzel a témával, mert eredményre úgysem jutok.

 

Napok teltek el, és csak nem hagyott nyugodni a gondolat. Vajon másokkal is történnek hasonló események, csak nem beszélnek róla? Úgy éreztem, meg kell osztanom élményeimet valakivel, aki legalább végighallgat. Az öreg tölgyre esett a választásom.

Első találkozásaink alkalmával még eléggé távolságtartónak tűnt, de idővel bizalmas kapcsolattá vált együttlétünk. Amikor először másztam fel a koronájába, a legmagasabban lévő, ücsörgésre alkalmas kinyúló ága feletti gally nyomta a derekamat. Később egymáshoz idomulva ez karolássá alakult.

Felmásztam a szokott helyre. Ő jobb gallyával átkarolta a derekamat, én meg bal kezemmel a fa törzsét. Hozzásimultam. Éreztem jelenlétét. Tudtam, hogy benne megbízhatok, nem fog kinevetni. Néhány perc hallgatást követően előadtam történeteimet. Figyelmesen végighallgatott. Az öreg tölgy annyi mindent látott már, hogy egyáltalán nem lepődött meg sztorimon és cseppet sem hitetlenkedett. Nagyon jól tudta, hogy valóság az, amit mi annak érzünk, annak élünk meg.

Attól kezdve vele osztottam meg minden gondolatomat, érzéseimet, kétségeimet. Órákat beszélgettünk elmélyülten, hangtalanul.

Pár év múlva az élet másfelé terelt, sajnos el kellett hagynom az öreg tölgyet, és vele együtt azt a szokásomat is, hogy megosszam másokkal a nem mindennapi gondolataimat. Néhány év múlva visszatértem meglátogatni őt, de már nem volt ott…

Teltek az évek, én meg teljesen beleszenderültem az életnek nevezett játékba, belemerültem a mindennapok túléléséért folytatott küzdelembe. 2013 tavaszán kezdtem ébredezni egy újabb meghatározó transzcendens élmény hatására. De erről talán majd máskor…

Elég intenzív kiképzést kaptam a Sorstól, csak még az nem világos a számomra, hogy mindezt miért? Ennyire rossz ember lehettem előző életem valamelyikében, vagy mindegyikében, és ezt az összegyűjtött karmát kell most egyszerre ledolgoznom? Elhatároztam, hogy végigcsinálom, de azért érdekelne az oka.

Halványlila elképzelésem sincs, hogy ezek a már rég a feledés homályába merült emlékeim, miért mostanában tempóznak a felszínre? Hetek óta többször eszembe jutnak, ami nálam azt jelenti, hogy újra meg újra átélem őket. Arra meg végképp nincs magyarázatom, hogy miért osztom meg ezeket a történeteket éppen veled? Talán ha kiírom magamból, akkor végleg eltűnnek. Legalábbis ezt remélem. Ha te meg elolvasod, akkor így jártál. Végülis ez az én oldalam…

 

A bevezetőben jeleztem, hogy az átélteket értelmezve, az általam levont következtetéseket is megosztom veled. Természetesen lehet más véleményed a történeteimről. Nyilván nem látjuk egyformán az érzékelhető világot, mert más dolgokat érzékelünk belőle és másként értékeljük a tapasztalatokat.

A Biblián kívül nem olvastam egyéb szentnek mondott írást, és abból is sokmindent nem tartok elfogadhatónak. Az ezoterikus irodalomban sem merültem el, úgyhogy kénytelen vagyok saját elgondolásaimra hagyatkozni, ami talán nem is baj.

 

Az angyalokról sokféleképpen vélekednek. Vannak, akik szárnyas kisdedekként, vagy emberi alakban megjelenő lényekként gondolnak rájuk, de akadnak olyanok is, akik szárnyas, ember formájú fénylényekként képzelik el őket.

El lehet töprengeni azon, hogy ki, milyen transzcendens élményt ért angyali megnyilvánuláson. A fent megfogalmazott gyerekkori élményeim három különböző megjelenési formát mutattak arra, amit én angyalinak nevezek. Az egyik audiós, a másik vizuális, a harmadik audio-vizuális jelenség volt, és valószínűleg nem azonos angyali csoportból származott. Azonban mindhárom megnyilvánulásban a közös vonás, hogy valamilyen segítséget nyújtottak akkor, amikor másra nem számíthattam, pedig nagy szükségem volt rá.

Az angyalok a Teremtő Isten részei, különböző megnyilvánulási formái, akik feladatuk szerint meghatározott energiaformában képviselik az Egyetlen akaratát. Ők nem úgy lettek teremtve, mint a látható világ részei, hanem kiválasztódtak a Teremtőből, az Egység energiájából, de folyamatos kapcsolatban állnak Vele. Bárhol, bármikor, bármilyen formában, minőségben és mennyiségben képesek megmutatkozni az adott helyzetnek megfelelően.

Az angyaloknak valójában nincsen nevük, csak minőségük, ami alapján az Univerzumban (látható és nem láthatóban egyaránt) betöltenek bizonyos szerepeket. A szellemvilágban nincs szükség nevekre, mert gondolati képekkel és érzelem átvitellel kommunikálnak egymás között a szellemlények és az energiaszinten hozzájuk közel álló egyéb entitások, természeti lények. Az emberek nevezték el az angyalokat és a szellemvilág egyéb lényeit a minőségükre jellemző névvel felruházva, ezért lehetséges, hogy ugyanaz a minőség a különböző kultúrákban más néven jelenik meg. Ahogy egyre mélyebbre süllyedtek az emberek az anyagi világba, úgy vesztették el spirituális képességeiket, ezzel eltávolodva a szellemvilágtól. A szóbeli kommunikáció megjelenését követően már nem is volt szükségük ezekre az intuitív képességekre, ezért teljesen megfeledkeztek róluk.

Amikor segítséget szeretnél kérni egy angyaltól, nem szükséges ismerned a nevét (amit valamelyik kultúra kitalált számára), mert úgyis az az angyal jön a segítségedre, amelyik arra a feladatra alkalmas, hiába is hívnál mást. Egyébként meg hívás nélkül is segítenek, mert ez a feladatuk. Az angyalok figyelemmel kísérnek minden mozzanatot az Univerzumban, és közbeavatkoznak, ha szükséges és lényeges. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármikor, bárkinek, bármiben segítenek, mert a Sors alakításába, a Teremtő elrendelésébe nincs hatalmuk beleszólni, csak addig a határig, ameddig a Teremtő engedélyezi.

Éppen mindezek miatt tartom erősen kifogásolhatónak a „lázadó angyalok” teóriát, ami számomra totális képzavar. Az ember a saját primitív egóját kivetítve az angyalokra találta ki azt az elképesztő mesét, hogy az angyalok egy csoportja, Lucifer vezetésével fellázadt a Teremtő ellen, ezért kitaszított, „bukott angyalokká” váltak. Pont Lucifert vádolják ezzel a képtelenséggel, aki a Teremtő leghatalmasabb, legcsodálatosabb, legbizalmasabb angyala, a Teremtő legerősebb megnyilvánulása?! Teljesen abszurd elképzelés. Ezen elmélet vallói talán maguk sem értik, hogy ezzel egyenesen azt állítják, hogy a Teremtő Isten egy része vált gonosszá, ami lehetetlen. A Teremtőben nincs gonosz, nem is teremthetett gonoszat. A megtévesztett ember önbecsapó elméletéhez persze az Univerzumba beszivárgott sötét erőt képviselő Yaldabaoth részéről kapott szellemi támogatást, akinek valóban erős ellenfele Lucifer. De erről már többször írtam.

 

Térjünk rá a démonokra, ami egy cseppet nehezebb téma, de tudom, hogy nagyon érdekel téged (ha már képes voltál idáig olvasni).

A saját tapasztalatom és az abból kialakult nézőpontom alapján úgy gondolom, hogy a démonokat az emberek hívják életre negatív gondolkodásuk eredményeként. Minél erősebb a negatív energia, annál erősebb lesz az előállított démon. Gyerekkoromban sikerült egy igen erős démont létrehoznom a kilátástalanságból adódó elkeseredés indukálta intenzív halálvágyam által, amire egyáltalán nem vagyok büszke, hiszen egy nagyhatalmú angyal közbeavatkozására volt szükség ahhoz, hogy megmentsen a saját hülyeségem okozta végzetes helyzetemből. Azóta kerülöm a negatív gondolkodást, és próbálom mindenben a jót megtalálni. Igaz, nem lehetne rólam mintázni a szentéletű lélek szobrát, de legalább igyekszem kerülni a negativitást, és következetesen törekszem a pozitív energia gyarapítására.

A démonok nem a Teremtő részei, nem teremtett lelkek, csak szellemi energiájuk van, ami besűrűsödhet, és így jelenhetnek meg az anyagi világban. A szívből jövő, negatív érzelmi töltetű gondolkodásból származó energia táplálja őket, ezért tudják felemészteni az emberek lelkét. Sokfajta démon sokféleképpen létezhet. Bármilyen negatív gondolatforma létrehozhat különböző erejű és képességű démonokat. A legerősebb démonok a félelem, a gyűlölet és a harag egymással rokonságban álló érzelmi energiából alakulnak ki, amit persze a démon létrehozójának erre fordított energiamennyisége, ereje befolyásol. Minél intenzívebb ezen negatív érzésekbe fektetett energia, annál erősebb lesz a démon. Ajánlom, hogy ezt a három érzést kerüld el mindenképp, a legcsekélyebb mértékben se tápláld, űzd ki magadból! Ne engedd, hogy bármelyik a rabjává tegyen, mert nem csak erre az életedre tehet tönkre. Nehezen törleszthető karmát hozhatsz létre általuk, ami rányomja bélyegét a következő életeidre is. Sőt, ha teljesen eluralkodik rajtad, elvesztheted a lelked minden maradékát és ezzel együtt a Teremtőben való létezés lehetőségét is; kikerülsz a külső sötétségre, elnyel a káosz.

A démonok olyan szellemlények, amelyek megszállhatják a befogadásukra alkalmas embert, és óriási károkat tudnak okozni a testében, lelkében és a hozzá közel álló személyekben egyaránt. A megszállott személyiségét teljesen megváltoztatják, elveszti önmagát, még a hozzátartozói sem ismernek rá. A legrosszabb, hogy bevonzhatnak több démont, és ezek együttesen még erősebben uralmuk alatt tarthatják az alanyt. Ebben az esetben a tőlük való megszabadulás már sokkal nehezebb, ráadásul vissza is térhetnek. A legcélszerűbb elkerülni a démonokkal történő találkozást, amit csak a pozitív gondolkodással és a magasabb spirituális rezgésszintre állással lehetséges.

 

Itt jegyzem meg, hogy az elhalt emberek földhöz ragadt szellemei nem azonosak a démonokkal. Ezek a szellemek nem tudják megszállni az embert, bár képesek lehetnek befolyásolni, ha a közelében maradnak. Az elhunyt emberek természete nem változik a haláluk után, tehát olyan személyiségük marad, amilyen evilági életükben volt. Ezért fordulhat elő, hogy egy agresszívebb ember földhöz ragadt szellemének energia megnyilvánulásait összetévesztik egy démonéval.

Az elhalt szellemek hazasegítése bárki számára elsajátítható gyakorlat, de a legegyszerűbb, nem itt tartani őket. A halott méltó elbúcsúztatását követően nem kell gyertyát gyújtani számára a fényképe előtt, nem kell hívni. A földi pályafutását befejezve hagyni kell békében eltávozni a lelket, és bízni abban, hogy a számára kijelölt és megérdemelt helyre kerül. Elegendő olykor rá gondolni, és elfogadni, hogy jól van, jó neki ott, ahol van. A szellemidézés azért sem tanácsos, mert előfordulhat, hogy nem az érkezik, akit vártak, aztán meg nem győznek szabadulni tőle.

A démonok kiűzése egy sokkal speciálisabb kiképzést igénylő feladat. Jézus és tanítványainak ördögűzéseit megtalálod az újszövetségi Bibliában, ami több példát is bemutat a démoni megszállásra. Ezek között van olyan, amikor az apostoloknak Jézust kellett hívniuk, mert nekik nem sikerült legyűrniük az erős démont.

 

A démonok eredete a „sötét erő” Univerzumba férkőzésének idejére tehető, vagyis korszakokon át kísérték az embereket, akiktől a létük függ. Ha az embereknek nem lennének negatív gondolataik, amik éltetik a sötét erőt, a negatív energiát, démonok sem lennének. Eléggé utópisztikus gondolat, de tetszik.

 

Köszönöm a figyelmet!

2017. június 11.