Egy olyan történetet tervezek megosztani veled, amit még a közelebbi ismerőseimnek sem tálaltam. (Így ismeretlenül sokkal merészebb vagyok, mert fizikai akadálya van annak, hogy szemtől szembe hibbantnak nézhess.)

Az esemény közel két évvel ezelőtt történt meg velem, amelynek persze előzményei is voltak, de mivel nem vettem tudomást a jelzésekről, ezért a Sors kénytelen volt erőteljesebben irányt mutatni.

Gyerekkoromtól fogva kétségem se volt a Teremtő Isten létezésével kapcsolatban, bár mindig is másként gondolkodtam Felőle, mint ahogy a hivatalos vallások hirdetik. Talán emiatt sem foglalkoztam komolyabban a hitvilággal, inkább az evilági kényelmem megteremtésére törekedtem, és még most is meglepem magam azzal, hogy ezeket a sorokat írom.

A különleges helyzetek, a különböző problémás események, amelyek az életutamat szegélyezték elég korán megtanítottak arra, hogy "csak Istenben bízhatok, és csak magamra számíthatok". A most lejegyzett eset egy a számos közül.

 

Nem vagyok beteges fajta, ezért elég rosszul viselem, ha valami bajom van. Eltartott egy darabig míg rávettem magam, hogy az erős fájdalmakkal végül kórházba szállítsanak. Két orvosi és egy CT vizsgálatot követően arra a megállapításra jutottak, hogy sürgősen meg kell műteniük. Heveny ellenkezésemnek engedve elvégeztek még két műszeres vizsgálatot, amelyek alapján azt a következtetést vonták le, hogy ha nem műtenek meg azonnal, nem élem túl az éjszakát. Azzal védekeztem, ha viszont megműtenek, akkor lehet, hogy ezt az éjszakát túlélem ugyan, de az életem további részét már kevésbé élem. Mivel sehogy sem bírtak meggyőzni a kés alá fekvés rutin eljárásáról, ezért aláírattak velem egy nyilatkozatot, miszerint saját felelősségemre kerülöm el a meglékelést. Végül rácsatlakoztattak egy szlötyi adagolóra, és nagy duzzogva elvonultak a sorsomra hagyva. Néztem, ahogy a fájdalomcsillapítóval, nyugtatóval és még kitudjamivel kevert koktél csordogál a vénámba, miközben éberen vártam a halált.

Lassan elcsendesedett az osztály. A négyágyas kórteremben már hárman versenyt horkoltak, ezzel hozzásegítve az ébrenléthez. Egyébként sem szándékoztam átaludni a halálomat, hiszen jó esetben ilyen csak egyszer történik meg egy életben, és nem akartam lemaradni róla.

Eléggé gyakorlatias vagyok, ezért mielőtt kórházba szállítottak volna, összeírtam az instrukciókat, hogy halálom esetén kinek mi a teendője, ezzel kipipálva a hátrahagyott feladatok elvégzését. A halál az élet része, úgyhogy pár hét, esetleg hónap múlva mindenki hozzászokik a hiányomhoz, és folytatja az életét halálomat követően ugyanúgy, mint azelőtt. Ezen nincs miért aggódni. Szóval, készen álltam a találkozásra a Halál angyalával.

 

Azon elmélkedtem, milyen lehet átlépni a halál kapuján? Olvastam klinikai halált átélt emberek beszámolóit sötét alagútról, amelynek a végén vár a Fény és az életükben ismert, de már elhalálozott szeretteik kedves fogadtatásáról. Vajon engem ki fog várni?

Az az ötletem támadt, hogy mielőtt még elindulnék, felveszem a kapcsolatot a Teremtővel és letárgyalom Vele a távozásom feltételeit. Nem alkudozni akartam, mert elfogadtam, hogyha menni kell, hát menni kell, csak azt szándékoztam kérni Tőle, hogy ne legyen fájdalmas a távozás, és legyek éber tudati állapotban az átlépéskor, mert kíváncsi vagyok a halál pillanatára. Kizártam hát a külvilágot és a belső hangon szólítottam Őt.

Magamtól elég ritkán veszem fel a kapcsolatot, mert nem akarok zavarogni minden csip-csup üggyel, de talán ez a jelenlegi kivételt képezhet. Mindig nagyon kellemes bizsergető érzéssel tölt el a kapcsolatfelvétel, amit nevezhetünk akár imának is, bár nem biztos, hogy ugyanazt értjük az "ima" szó alatt. Nem könnyű leírni ezt az érzést, de talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy a testem egyszerre lesz ólom súlyú és pihe könnyű. Ilyenkor a végtagjaim esetleges mozgatása külön koncentrációt igényelne, így inkább nem próbálkozom vele.

A környezeti hangok eltompultak, de ettől függetlenül érzékeltem minden moccanást. Lehunyt szemeim előtt fény jelent meg egyre erősödve. A homlokom közepén kellemesen meleg bizsergést éreztem (amit én a kapcsolat létrejöttével azonosítok), így előadtam kérésemet, majd megköszöntem, hogy meghallgatott. A szokásos hűvös fuvallat simította végig homlokomat, ami számomra a kérés nyugtázását jelzi; pontosabban azt, hogy a fényposta által a kérelem átvéve, a teljesítése elbírálás alatt. Azt már többször tapasztaltam, hogy amit kérek, az nem mindig abban a formában és akkor teljesül, ahogy én azt elképzelem, de a lényeg, hogy utólag értékelve mindig pozitív a végeredmény. Ebben bíztam most is.

 

Miközben a halálomra várakoztam, gondolatban végigszkenneltem a testem. Már nem fájt semmim. Nyilván hatott a fájdalomcsillapító. Arra a helyre összpontosítottam a figyelmemet, ami a rendszerhibát okozta. Elképzeltem az orvosok által diagnosztizált hibajelenséget és aztán azt, amilyennek lennie kellene.

Az ágy végénél egy fénypontra lettem figyelmes, ami egyre csak nőtt. Ez már az a Fény lenne? Alagút meg sehol. Úgy tűnik lerövidítették az átkelést… Felemeltem a fejem, hogy végignézhessem, ahogy a lelkem kilép a testemből. Már ha ezt egyáltalán lehet látni. Ez a jelenet még váratott magára, viszont a fény hosszúkás formában már lassan a plafonig ért. Aztán áthatolt rajta. A fény körül kb. másfél méteres sugarú körben megszűnt az anyag, helyét üres tér töltötte be. Ha ez így marad, nagyon meg fognak lepődni holnap, és ha nem élem túl a halálomat, még csak meg se fogom tudni magyarázni nekik, hogy mi történt a plafonnal. Igaz, úgyse hinne nekem senki…

A fény végül alakot öltött. A plafon maradéka nagyjából a melléig ért. Szikrázó fényruhája mintha pulzált volna. Már értem miért gondolják, hogy az angyaloknak szárnyuk van. Az alakját körülvevő fénynyalábok körülötte cikáztak olyan látványt nyújtva ezzel, mintha repdesne. Semmi kétség, ő az személyesen, a Halál Angyala. Milyen csodálatos! Az a béke és nyugalom ami sugárzott belőle, engem is eltöltött. Megszűnt számomra az idő és a tér. Kettesben voltunk egy burokban, ami körülvett bennünket. Az ámulathoz hozzászokva végre sikerült feltennem a nem túl logikus kérdésemet:

- Értem jöttél?

Letekintett rám. Ha voltak is vonásai, azokat nem láthattam, mert a fény, amelyet sugárzott, mindent eltakart.

- Hozzád jöttem, de nem viszlek magammal.

Túlzás lenne azt állítanom, hogy csalódott voltam, de tény, hogy nem erre számítottam. Beájultam…

 

Motoszkálásra tértem magamhoz. Nehezen, de végül kinyitottam a szemem. Hajnalodott. Az éjszakás nővér jött lecserélni a koktélos tasakomat és a kezembe nyomta a hőmérőt, amit kábultan a hónom alá toltam, majd próbáltam tovább szunyókálni.

- Az éjjel többször benéztem, hogy rendben van-e? - mondta izgatottan, miután végigmustrálta a többi beteget a kórteremben.

- És mit tapasztalt? - érdeklődtem bizonytalanul.

- Hát hogy még él! - bukott ki belőle hirtelen.

- Ebben egészen biztos? - kérdeztem a hőmérőt vizsgálva. A nővér kikapta a kezemből, megnézte az állását, majd rávágta:

- Igen. Egészen biztos.

Szóval, túléltem az éjszakát. A plafonra emeltem tekintetem és megállapítottam, hogy a lyuk rendben visszaépült. Legalább nem kell magyarázkodnom. Ekkor még nagyon optimistán szemléltem az eseményeket, mert nem tudtam, milyen hosszú napnak nézek elébe.

Az étkezéstől eltiltottak, mert még nem adtak fel minden reménnyel, hogy mégiscsak felvágnak. A gyomorsav meg egyre csak termelődött, amitől émelygés lett rajtam úrrá és teljesen elgyengített. Remegett az egész testem. Arra gondoltam, talán ha kiüríteném a gyomrom tartalmát, megszűnne az émelygés. Gyors kalkulációval kiszámoltam, hogy a kb. húsz méterre lévő mosdó nagyjából hatvan lépésembe kerülne, amit talán öt perc alatt meg tudnék tenni. Az sok, újratervezés. Rövidebb út nincs, és minél később indulok, annál később érek oda. Addig győzködtem magam, míg végre az infúziós állvány kíséretében nekilódultam. A szomszédos ágyról az előző nap műtött idős hölgy aggódva bíztatott. Másfél perc múlva már elhagytuk a kórtermet és csoszogva közelítettünk a mosdó felé. Lehet, hogy alagút helyett nekem csak a kórházi folyosó jutott, és a mosdóban a Fény vár? Aktuális állapotomat tekintve igencsak motiváló volt a cél.

Érkezésünkkor a budi ajtó már nyitva várt, ami jelentősen megkönnyítette a bejutásunkat. Kísérőmet beállítottam a sarokba, és ekkor a WC csésze látványa felpörgette az eseményeket… Nem fejeltem le a csészét, amiért hálás voltam magamnak. Vagy negyed órán keresztül támasztottam görnyedten a budi falát, időnként öklendezve. A gyomorsav égette a nyelőcsövemet. A Fény viszont nem jelent meg. Csalódottan kikászálódtam a fülkéből, és a mosdónál próbáltam frissíteni magamon. Illedelmesen köszöntem a tükörből rám pillantó sápadt arcú zombinak, majd a bizonytalanul remegő kísérőmbe kapaszkodva visszaindultam a kórterembe. Ezt a tortúrát aznap még kétszer végigjártuk.

A következő napra már jobban lettem. Három nappal azelőtt ettem utoljára, úgyhogy már egészen hozzászoktam az éhezéshez. A vizsgálati eredményeim rohamos javulást mutattak. Búcsút vehettem koktélos bajtársamtól, aki a nehéz időkben támaszul szolgált. Reménykedtem, hogy másnap akár már haza is engednek, de hiába, mert - ki tudja miért? - még ragaszkodtam hozzám. Pedig harmadik napra már teljesen fitt voltam, és már azt is engedélyezték, hogy lé levest egyek. Még hogy pocsék a kórházi koszt?! Négy nap éhezést követően garantáltan ízletes.

Másnap számomra minden kétséget kizáróan elérkezett a hazatérésem napja. Szándékomat minden érdeklődő felé egyértelműsítve felöltöztem és összepakoltam. A távozásom jogosultságáról azonban az osztályos főorvost kellett meggyőznöm, ezért a zárójelentésem kézhez vételére vonatkozó igényemmel kopogtattam ajtaján. A belépést engedélyezte. Fürkésző tekintettel vizsgált végig.

- Tisztában van vele, hogy az összes vizsgálati eredmény igazolása szerint olyan súlyos volt az állapota, hogy nem élhette volna túl az éjszakát? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam. - mondtam szórakozottan, miközben felmarkoltam a hőn áhított zárójelentést az asztalról.

- Nagy felelőtlenség volt lemondani a műtétről. Tudja?

- Lehet, de túléltem, és az eredmény engem igazol.

- Mégis hogy csinálta, mi történt?

Láttam rajta az őszinte érdeklődést, de nem kockáztathattam meg, hogy kikapja a kezemben szorongatott zárójelentést, és kicserélje egy beutalóra a mosolygóba, ezért röviden csak annyit válaszoltam:

- Imádkoztam.

- Maradjunk annyiban, hogy szerencséje volt. - nézett rám gunyoros mosollyal.

Nem értettem, mégis milyen választ várt kérdésére, de tudtam, semmi értelme magyaráznom számára, hogy a szerencse nem más, mint a Teremtő Isten kegyelme, és döntése arra vonatkozólag, hogy tovább folytatódhasson a megkezdett út. Felesleges lenne további gyöngyöket szórnom elé…

- Doktor úr, Önnek mi a tudományos magyarázata a halálos állapotomból történő hirtelen gyógyulásomra? - kérdeztem némi élccel a hangsúlyomban.

- Spontán gyógyulás. - válaszolta magától értetődő természetességgel.

- Ühüm, ez tényleg nagyon tudományosan hangzik. - vágtam vissza szintén gunyorosan somolyogva, csak hogy ne maradjak adósa. Majd megköszöntem a vendéglátásukat, és távoztam.

 

Utólag azon morfondíroztam, mennyire volt helyes döntés a részemről lemondani az orvosi segítségről? Ez jelenthet öngyilkossági kísérletet?

Az öngyilkosság az egyik legnagyobb bűn, amit elkövethet az ember. Egyes vélekedésekkel ellentétben egyáltalán nem bátorság. Az ember csak addig érez fájdalmat, félelmet, nyomorúságot ameddig él. A halál beálltát követően mindez megszűnik, ahogy egyben az esélyt is elveszíti az ember arra, hogy boldog és eredményes életet élhessen. Vagyis az öngyilkosság egy menekülési út a nehézségek elöl, azaz gyávaság.

Azon vitatkoztam magammal, hogy az adott körülmények között lemondani az orvosok szerint életmentő műtétről öngyilkosság volt-e, vagy csak a Sorsra hagyatkozás? Azzal győzködtem magam, hogy én csak szabad utat engedtem a Sorsnak, döntse el Ő, hogy maradjak, avagy menjek. Majd te eldöntöd, hogy szerinted melyikünknek van igaza.

 

Az utóbbi időben többször eszembe jutott ez a különös eset, ezért is gondoltam arra, hogy megosztom. Talán azért engedélyezte a Teremtő találkozásomat a Halál angyalával (és túléljem azt), hogy utána beszámolhassak az élményről. Ha ez volt a cél, feladat teljesítve.

Köszönöm a figyelmet!

2017. január 12.