Hetekkel ezelőtt egy különös álmot jártam, de kétségeim voltak azzal kapcsolatban, megírjam-e kalandomat. Hatáspróbaként, ezt megelőzően egy baráti társaságban adtam elő egy rövidített verziót, tesztelve a reakciót. Templomba járó, "istenfélő" közönséget választottam a kísérlethez, rugalmasabbnak vélve ebben a témában egy önhitt ateista társaságnál. Ahogy egy ilyen közegben lenni szokott, hamarosan előkerültek vallási kérdések, amiben nem igazán egyezett a véleményünk, de a bevezetéshez remek alapnak ígérkezett. Kivártam a megfelelő alkalmat, amit néhány pohár bor elfogyasztását követően találtam elérkezettnek, majd előadtam nem mindennapi élményemet. Elégedetten konstatáltam, hogy nem vertem ki a biztosítékot, egész jól viselték a hallottakat, bár sztorim hagyott maga után némi hatásszünetet. …Kevés volt a bor. …Persze az is lehet, hogy csak a vacsora érkezett az emésztési fázisba.

Mindenesetre úgy döntöttem, megosztom veled is a történetet, talán tanulságosnak tartod majd.

Egy busz állt meg mellettem, kinyílt az első ajtó; láthatóan azt várta, hogy felszálljak. A buszon nem ült senki, de azért elindultam az ajtó felé. Ekkor egy hatalmas lökést éreztem, ami nekitaszajtott a busz oldalának. A sárga csíkos bundás óriás, farkát idegesen csapkodva, lihegve támaszkodott rám, egész testsúlyával hozzátapasztva a buszhoz. Moccanni sem bírtam, örültem minden korty levegőnek, amit képes voltam belélegezni. Zihált a tigris. Minden légvételét érzékeltem ahogy az oldalát a hasamhoz préselte. Felvettem légzése ritmusát, majd lassítani kezdtem az enyémet. Éreztem amint követi, majd lassanként teljesen megnyugszik.

Mindeközben arra gondoltam, hogy csak egy méterre lehet a nyitott ajtó, amit akár el is érhetek, mielőtt egy ekkora állat 180 fokos fordulatot tenne és kettéharapna. Nagyon gyorsnak kell lennem, hogy miután felugrottam, azonnal be tudjam zárni az ajtót. Csak megtaláljam az ajtót záró gombot! Melyik lehet az? Biztos a piros gombot kell megnyomni. Igen, a zöld lehet a nyitó, a piros meg a záró. …Remélem, lesz piros gomb.

A tigris félre fordította a fejét, de nem fordult felém, csak a fülét mozdította az irányomba. Megmozdult. Hozzám dörgölőzött, mintha azt akarná, hogy megsimogassam. Hú, de messze van az az ajtó… Most mi legyen? Akár meg is simogathatom, amitől talán ellazul, és aztán gyorsan felpattanok a buszra. Erre a gondolatra még inkább hozzám simult, mintha nem akarná, hogy felszálljak arra a járatra. Hát jó, lássuk mi lesz ebből, ha már ennyire simogatásra vágyik. (A piros gombot…) Ráhajoltam és hosszan végigsimítottam selymes szőrű hátán. Kellemes tapintású volt, és láthatóan élvezte az érintésemet. Erre a busz hirtelen bezárta az ajtót és elhajtott. Kész, ennyi volt, az egyetlen menekülési lehetőségemet elszalasztottam. A tigris hátrafordult, rám nézett, majd nyújtózott egyet, és mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen elballagott. Megrökönyödtem a váratlan szabadulástól, és tűnődve néztem az elvonuló tigris után…

Amint ott ácsorogtam egymagamban, egyszercsak azt vettem észre, hogy egy alak közeledik felém a semmiből. Nálam fél fejjel magasabb, vékony testalkatú, kecses mozgású, előkelő megjelenésű, fiatal férfi alakja bontakozott ki ahogy közelebb ért. Látszólag a harmincas éveinek elején lehetett. Fekete színű, hátul fecskefarokra hasonlító frakkot viselt, alatta fehér inggel, amelyet egy fodros sálszerű nyakkendővel kötött meg. Elegáns öltözete 18-19. századi stílusra emlékeztetett. Sétapálcáját lengetve, kedvesen mosolyogva, jókedvűen közeledett felém. Egyenes szálú, fényes fekete, félhosszú haja lazán, de mégis rendezetten omlott a vállára. Homlokába hulló tincsei közül csillogó, mély barna szemei játékosan fürkészték bizonyára meglepődött arckifejezésem. Tudtam, hogy ismerem, csak azt nem tudtam, hogy ki ő.

- Örvendek a találkozásnak! - törte meg a csendet.

Annak én is örvendtem, de jó lett volna tudni, hogy mégis kivel találkoztam, ezért úgy határoztam - egy előző esetből okulva -, hogy bemutatkozással indítok. Felé nyújtottam a kezem és bemutatkoztam. Nagyon furcsán hangzott a nevem, ami őt még jobb kedvre derítette.

- Nem kell bemutatkoznod, nagyon jól ismerlek, én pontosan tudom, hogy te ki vagy. - mondta barátságosan mosolyogva.

Tényleg kivoltam, már csak azért is, mert éreztem, hogy nekem is tudnom kellene, hogy ő kicsoda. Látta zavarom, ezért az illendőség kedvéért ő is bemutatkozott.

- M'appel … - Meglepett a francia hangzás, ezért még egyszer megkérdeztem. Megismételte. Biztosra akartam menni, hogy jól értettem, ezért megkértem, betűzze le! Kérésemet teljesítve, jól artikuláltan, egyesével ejtette ki a betűket, amelyeket én csodálkozva visszamondtam.

- Oui, voilá, c'est ca! - hagyta jóvá derűsen. Láthatóan jól szórakozott idült amnéziámon, melyet lefátyolozott elmém beszűkült tudata eredményezett. Tanácstalanul toporogtam, mert a rengeteg kérdésemből egyetlen egy konkrét sem jutott eszembe.

Elkomolyodott. Egészen közel lépett hozzám, a vállaimra tette kezeit és mélyen a szemembe nézett, majd ezt mondta:

- Nagy utat jártál be eredményesen, de még nem végeztél. - Ez nagyon meghatott. Hirtelen eszembe jutott minden gyarlóságom, gyengeségem. Kényelmetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy ő mindent tud rólam; olyan dolgokat is, amelyeket még magam elöl is titkolok. Gyengéden átölelt. Nagyon jóleső érzés járt át. Törékeny termete ellenére hatalmas erőt sugárzott rám. Akkor megéreztem, hogy mi időtlen idők óta ismerjük egymást; soha nem hagyott magamra, mindig velem volt, van, még ha el is választ bennünket egy időre a másik dimenzió. Azt átérezni, hogy nem vagyok egyedül, figyelemmel kísérik a fejlődésemet, segítik a kiteljesedésemet, nagy erőt adott és motivál a további munkára.

- Most búcsúznunk kell, még nincs itt a befejezés. Örülök, hogy találkoztunk. - mondta kedvesen, majd búcsút intett. Néztem, ahogy körvonalai eltűnnek a semmibe, ahonnan érkezett.

Várakoztam, talán jár még arra egy ismeretlen, aki ismer engem, akivel esetleg válthatok még néhány szót az itt létem céljáról. A távolból egy kép közelített felém amíg életnagyságúvá merevedett. Az ágyamban fekvő testemet láttam. Megszántam ahogy ott feküdt a fekete pettyes, rózsaszín hálóingben magatehetetlenül, elhagyatottan. Végülis nem akkora áldozat ezt a testet hordozni, érdemes vigyázni rá. Ilyen az, amikor finoman célozgatva kitessékelnek a saját álmomból. Megértettem, itt az ideje felébredni a végtelen valóságból és visszatérni az árnyékvilágba. Még nincs itt az idő, ezért folytatnom kell az utam a legjobb tudásom szerint, mert még van dolgom ebben a világban. Utána haza mehetek.

 

Azt azért jó lesz szem előtt tartani, hogy a Nagy Testvér mindig figyel…

…a tigris is…


2016. május 11.