Talán veled is előfordult már, hogy ébredést követően egy álmodra emlékként gondoltál, mert annyira valósnak élted meg. Gyakran álmodom - akár ébren is -, viszont amit most megosztok veled, az eléggé meghatározó volt számomra, azért is gondoltam azt, hogy érdemes a megörökítésre. Pár hónapja történt, de még ma is élénken él bennem az emlék.

…Egyszercsak „ott” termettem. A kilátás káprázatos volt. A verőfényes napsütésben tisztán látszottak a lábam alatt magasodó havas hegycsúcsok. Messzire elláttam. Gyönyörködtem a fenséges kilátásban, majd hirtelen ráeszméltem, hogy épp a semmiben állok. Enyhén zavarba jöttem, tettem néhány lépést hátra, de a helyzeten szemernyit sem változtatott, mert talaj így sem került a talpam alá. Megfordultam, hogy körülnézzek, egyáltalán hol vagyok? Erre a kérdésre nem találtam választ, de ekkor észrevettem, hogy tőlem nem messze egy nagy asztalnál ül valaki, és szemlátomást nagyon lefoglalja a jegyzetelés. Látszólag tudomást sem vett ottlétemről, bár nyilvánvalóan észlelte jelenlétem. Valószínűleg mindennapos jelenség lehet arrafelé egy hálóingben flangáló, bámészkodó turista. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem az illetőt, de még csak fel sem nézett. Érdekes figura volt, ahogy méltóságteljesen ült a karosszékben és komótosan írogatott. Először fura frizurája vonzotta a tekintetemet. Kb. 4-5 cm hosszú, acélszürke (értsd, ahogy mondom, nem fekete, nem ősz, szürke!), hullámos haja, laza eleganciával tincsekbe kuszálódva meredezett minden irányba. Mediterrán típusnak mondanám és ránézésre nagyjából középkorúnak (perszer emberi léptékkel mérve). Férfias, karakteres vonásai, tekintélyparancsoló kisugárzása pár lépésről is erősen érzékelhető volt. Ezt a képet kissé árnyalta a szempillája felett húzódó, aranyszínű csillámpornak tűnő vonal, ami elég jól kivehető volt, hiszen rám sem emelte a tekintetét. Nyilván megvolt az oka annak is, hogy nem nézett rám, és hagyta, hogy én viszont alaposan szemügyre vegyem. Hát folytattam a szemlélődést.

Fehér, köntösszerű öltözetének ujja nagyjából a könyökéig ért. Végigfutott a szemem formás alsó karján, majd az ápolt körmeit vizslattam. Csak ekkor tudatosult bennem a mérete. A kézfeje nagyjából kétszerese lehet az enyémnek, és még így ülve is magasabb volt nálam. Nem tudom, milyen magasra emelkedett volna, ha feláll, de olyan 2,5 méteresre saccoltam. Ámulatomból eszmélve, rendkívüli megfigyelésemre alapozva, briliáns logikával összelegóztam az információkat, majd levont következtetésemnek hangot adtam.

-          Te egy isten vagy? – böktem ki végül hökkent csodálkozással elmés észrevételemet.

A kérdezett egyáltalán nem lepődött meg kérdésemen, felpillantás nélkül csak szorgosan írogatott. Nyilván valami rendkívül fontos dokumentumot készíthetett, ezért nem ért rá velem társalogni. Vagy ki tudja?!

-          Ezt gondolják rólam. – hangzott a hátborsóztató orgánumú, rövid, tömör válasz, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni.

 

Ezután magamhoz tértem. A hajnali fényben a plafonra bambulva próbáltam összefésülni a történteket, de még mindig nem sikerült megfejtenem, hogy mi is történt valójában. Elég pontos személyleírásom alapján esetleg felismernéd az urat, szívesen venném, ha megosztanád velem információdat.

Ha ezek után csengetnének, és két megértően mosolygó ember próbálna kedvesen rámbeszélni egy csinos szabású kosztümöt - azt a hátul kötős fazont -, teljesen megérteném. Tényleg őrültségnek hangzik, de nyugi, nem vagyok közveszélyes. Még a közeli ismerőseimre se erőltetem rá a „dilijeimet”. Inkább megosztom itt, hogy bárki szabadon eldönthesse, elolvassa, vagy inkább nem foglalkozik vele. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek számára nem könnyű elfogadni olyan dolgok létezését, amelyet a fizikai érzékszerveikkel nem észlelnek. Legalábbis egyelőre…

Na jó, nem sokkollak tovább, egyszerre ennyit elég lesz emésztgetni!

Szép álmokat!

 

2016. január 15.